Mi ez?
SZÉP JÓ REGGELT KÍVÁNOK,
Világosan emlékszem, az első azonnalis publimat a meleges kólás plakátokról írtam. Amely visszatekintve pont annyira szürreális ügy, mint amilyen értetlenül álltam az egész előtt, amikor elkezdett bonyolodni. Az akkor még Tarlós-vezette főváros alá tartozó BKK közleményével találkoztam először, amelyben mossák kezeiket, hogy a metróaluljárókba nem ők teszik ki a plakátokat, hanem egy külsős cég. Nem is értettem, mire megy ki ez az egész, utána már szembe jött a fundamentalista „tícsákbee” petíció és kipattant az egész balhé.
Elolvastam egy írást róla, megnéztem róla egy beszélgetést az ATV-n, nem értettem egyet az elhangzottakkal, meg akartam fogalmazni a tőlük eltérő véleményem, meg is tettem, de talán ebből még nem lett volna semmi jelentősebb, ilyen vitacikkem még a Magyar Időkben is jelent meg anno. Utána Vona Gábor alapítványának a pártos önkormányzati jelöltekről szóló vitaestje után fogalmazódott meg bennem egy pár gondolat, aminek kapcsán végül azzal nyertem önbizalmat az elküldéshez, hogy ha Ecsenyi Áron libertárius publijai beleférnek az Azonnali palettájába, akkor az enyémek is bele fognak.
Ekkoriban Szeged mellett laktam az agglomerációban, éppen egy félig kivilágított mellékutcán sétálgatva gondolkodtam ezen, mai napig emlékszem. Valahol mindig megvolt bennem az a gondolat, hogy nekem többet kell küzdenem vidékiként az országos sajtóba való bekerülésért. És igazából maga a portál véleményének sokszínűsége olyasmi, amit sok Facebook-ismerősnek mai napig kell magyarázni.
Hogy „az Azonnali miért hozza le minden hülye cikkét” valójában az, hogy én is a magam komplexusos, önbizalomhiányos állapotában el tudtam jutni arra nyitott olvasókhoz, ezzel a sokszínűséggel pedig az idehaza is elképesztően megosztott, minden apró hülyeségen üvöltő frusztrációval egymásnak eső közbeszédben azon kevés lap egyike, ahol egyrészt tudsz értelmesen, higgadtan vitázni, másrészt nem tudod előre megírni, miről mi fog szerepelni a véleményrovatban. Nagyon remélem, hogy ez még sokáig így is marad.
KÖRBE RAKOTT SZÉKEK
Ironikus, hogy anno azzal kerültem be ide elsőként, hogy vitáztam egy meleges publival, mert mostanra ismét ez lépett elő a társadalom első számú törésvonalává, igazából elég érthetetlenül. Bár melegeket vélhetően a többség ismer, maximum nem tud róla, ez kifejezetten egy olyan kérdés, amiben egy kis higgadtsággal egy csomó olyan kompromisszumot lehetne hozni, amivel senki nem járna rosszul.
Továbbra sem hiszem azt, hogy a melegházasság bevezetésével a heteroszexuális pároknak bármilyen hátrányuk keletkezne, nincsen egy éves kvóta, ami alapján őket majd csak jövőre eskethetnék meg a rengeteg melegesküvő miatt. És a könyvesboltok polcain is tökéletesen megférnének egymás mellett a szivárványcsaládokról szóló könyvek mondjuk G. Fodor Gábor aktuális orbánimádó művei mellett is, virágozzék minden virág, de hát én ilyen megveszekedett egyéniszabadság-párti vagyok: lehet rám nem kell hallgatni.
Ha már egyéni szabadság, nemrégiben jártam az ADOM Diákmozgalom szegedi szervezetének Hátsó Pad elnevezésű podcastjében – hamarosan meghallgatható lesz –, ahol arról beszélgettünk, hogy mi értelme van lecsődíteni sok tucat gyereket, hogy kötelező jelleggel részt vegyenek hosszú és nagyon unalmas nemzeti ünnepeken, miközben egyre többüknél a nemzeti hovatartozás, mint fontos identitáselem alig vagy egyáltalán nem rezonál – és ha ez így megy tovább, nem is fog.
Persze nem találtam fel a spanyolviaszt, de én úgy gondolom, ha másfél órás tűző napon tartott igazgatói beszéd helyett mondjuk körbetennék a székeket, és beszélgetnének egy kicsit arról, kinek mit jelent magyarnak lenni – ha semmit, akár arról, miért nem tud ehhez kapcsolódni –, szerintem az már értékesebb időtöltés lenne.
Persze tudom: az, hogy mindig van egy-egy aktuális töréspont, amelynek mentén identitásharcban egymásnak lehet esni, az – túl azon, hogy elveszi a valós problémák elől a médiafelületet és az emberek figyelmét – remek üzemanyag a politika hatalmi gépezetének. Amit megszüntetni azonban csak akkor lehetne, ha valaki már a hatalomhoz való eljutását sem így érné el. Az összes rossz dolgot a mostani kormány tevékenységéből megszüntetni azután, hogy az oda vezető kampányban még utoljára használjuk azok egy részét: épp olyannyira komolyan vehető, mint amikor a kormány úgy hivatkozik a helyi döntéshozatal fontosságára az uniós intézményekkel szemben, hogy azt a saját országában az önkormányzati intézményektől az iskolák fenntartásáig leépítette, ahol csak tudta.
HOVA ÜLJEK?
A múlt hétvégén elsőáldozásra voltam hivatalos. Az esemény nem csak azért volt érdekes, mert ott volt a büszke szülők sorában egy, a tévében mostanában a szokottnál gyakrabban kergetett állami vezető is, hanem elgondolkodtam két dolgon, aminek lehet halvány köze a szöveg eddigi részében boncolgatott témákhoz. Egyrészt majdnem két évtizedes templomba járó korszakom bizonyos jellemzőire utólag eszmélek rá.
Például vajon mennyire tett jót nekem a mentális jóllétem szempontjából, hogy minden vasárnap azt mormoltam térdelve, hogy méltatlan bűnös lélek vagyok, hadd ne szenvedjek örökké? A másik, hogy van valami kommunisztikusan egyenlősítő jellege, amikor egy vagy a templom padjában vagy az áldozásra váró sorban, te, az osztályfőnököd, a szülők és a már emlegetett fontos vezető.
Hanem az előtte lévő napokon nem ezen gondolkodtam, hanem azon: egy egyházi szertartáson az ateistáknak mit kell csinálnia? Vagy a más vallásúaknak, a felekezeten kívülieknek stb. Ez leggyakrabban a templomi esküvőn történik meg, egy nagyobb násznépből teljesen biztos, hogy nem mindenki azonos világnézetű, a magyarok nagyjából egyharmada például ateista.
Fel kell állnunk nekünk is? És le is kell térdelnünk? Azt hiszem, ezt a kérdést a legtöbb esetben egyszerűen nem gondolta végig senki. Végül egy maszk jótékony fedése alatt álltam-ültem-térdeltem végig a szertartást, amit jókedvű családi ebéd is követett. De azon mindenképpen nagyon elgondolkodtam, hogy a töréspontjaink mellett a legfontosabb üvegplafonja bármely nemzeti szintézis gondolatának, hogy sokszor tudomást sem veszünk egymásról. Sokszor azért nem gondolunk azokra, akik valamiben mások, mint mi, mert föl sem merül bennünk, hogy vannak ilyenek.
BIZAKODÓ BÚCSÚ
Nem csak az a baj, hogy társadalmunk végtelenül megosztott olyan ügyek mentén, amelyekben banálisan egyszerű lenne kompromisszumokat kötni. Nem csak az a baj, hogy megint hevül az a skála, hogy mennyire vagyunk közel az aktuális „sorsdöntő” választáshoz, amikor mindenkinek kötelezően bele kell hergelnie magát a polgárháborús pszichózisba. Nem csak az a baj, hogy úgy veszünk alapnak és várunk el sokszor nemzethez, identitáshoz való tartozást és ezzel kapcsolatos valódi érzelmeket és gondolatokat, hogy a fejlődésben lévő gyerekek legfontosabb szocializációs terében, a közoktatásban, ahogy a legtöbb dolgot, ezt is inkább csak diktálják felülről, mint hogy lehetőség lenne ezeket kibeszélni.
A probléma az, hogy sokszor tudomást sem veszünk egymásról. Rohanunk, megvannak a magunk problémái, stresszelünk, frusztráltak vagyunk, önmagunkat védjük, ami mind érthető. Csak közben megfeledkezünk attól, hogy amikor nagyvonalúan kimondunk olyan szavakat, hogy „mindenki”, „ezt így szokás”, „senki nem mondta másképp”, hihetetlenül sok embert rekeszthetünk ki megint egészen banális dolgokból. Például ha az étkezésre gondolunk a különböző érzékenységektől a vegetarianizmusik/vegánizmusig. Vagy az alkoholfogyasztásra, aminek kapcsán sokszor megfeledkezünk arról, hogy az sokaknak egyáltalán nem komfortos.
És amikor ez átkerül politikai síkra, a görcsösen a többség képviseletét elbábozni igyekvő képviselőjelöltek úgy hajkurásszák azt, amit mindenki csinál, hogy kapásból tisztában vannak vele, hogy a magyarok mind milyenek. Ezért hivatkozik még az ellenzék is folyton a kereszténységre, ezért lehet mondjuk a mai napig rossznak beállítani a szingliket és a gyerekteleneket és mondjuk ezért jut eszébe oly keveseknek, hogy aki ellenzéki, az sem feltétlenül Marxszal kel és fekszik.
Pedig sokszor a legegyszerűbb dolgokkal észre lehetne venni egymást. Ennek például az első lépcsőfoka, hogy elfogadjuk, hogy egy színes világban élünk, nem akarjuk beszűkíteni azt – állami törvényekkel pedig főleg nem –, ha véleményekről és közéleti diskurzusról van szó, akkor pedig meghallgatunk többfélét. Erre egy nagyon jó lap az Azonnali, ahonnan most én eljövök, de tényleg remélem, hogy még sokáig ilyen marad. Személyes karrierem a HVG hetilapnál folytatom, aki eddig szerette az írásaim, megtisztel, ha követ ott is, ezt a lapot pedig szintén érdemes lesz tovább olvasni, ha pedig úgy alakul, akár egy-egy véleménnyel hozzá is járulni az itt folyó, nagyon színvonalas vitákhoz.